Hatalom (Fehér Gallér sorozat III.)

Erre a könyvre nincsenek szavak, egyszerűen fenomenális.

Nagyjából egy éve volt szerencsém megismerkedni Mira Sabo könyveivel, amik már első olvasásra is totálisan lenyűgöztek. Először a Birtoklás-trilógiát olvastam el tőle, ami Szófia szemein keresztül engedett bebocsájtást számomra a Tamássy család nem mindennapi életébe. Ezt követően viszont belevetettem magam ugyanebbe a történetbe Áron szemszögéből. Kicsit szkeptikus voltam olvasás előtt, hogy tud-e vajon az újat mondani nekem. Hát tudott, nem is akárhogyan. Na, de vesézzük ki szépen a Fehér gallér sorozat utolsó és egyben befejező kötetét, mert emellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Mira nem teketóriázott sokat a könyv felvezetésével, ugyanis egyből a mély vízbe dobott minket olvasókat, jelen esetbe egy Fidzsin lévő magán szigetre. Na, de várjunk egy kicsit. Mit keres itt az egész Tamássy család? De talán egy jobb kérdés, hogyha Magyarországon nyugtuk volt, akkor egy magán szigeten miért akarnak az életükre törni? Megússzák vajon ezt a támadást? Ki áll ezen vérengző csoport mögött és mi ezzel az egésszel a célja? Milyen nem várt titkokra derül így fény és ezeknek hosszú távon milyen hatása lesz a családi egységre?

Én ezen a ponton el is válok a konkrét események taglalásától, mert elég szpoileres lenne, viszont szeretném megosztani veletek az érzéseimet, mert azok aztán vannak szép számmal. Először is szuper izgatott voltam, amikor végre elkezdhettem a történetet, mert az első két rész annyira felcsigázta a fantáziámat, hogy szinte kínszenvedés volt várni erre. Este picit fáradt voltam, de mondom beleolvasok a könyvbe, aztán egyszer csak vége lett, reggel hétkor. Én meg pislogtam, mint hal a szatyorba, hogy ez mégis hogyan történhetett? Nem az, hogy nem tudtam letenni, egyszerűen fel se tűnt, hogy telnek az órák és peregnek az oldalak. Olyan szinten additív volt a történet, hogy ténylegesen képtelen voltam egy percre is elengedni. De hogy mi fogott meg benne ennyire? Először is a szuper kezdés, a folyamatos izgalmas helyzetek, a mögöttük álló megfejtésre váró rejtély, az egyének külön-külön és együttes sorsa, az emlékezetes és pikáns helyzetek végtelen kombinációja, és végül pedig a sablonosság teljes hiánya. Jó, nem mondom, hogy nem szeretem a sablonos történeteket, viszont néha jó belőlük kiszakadni és arra az esetre ennél jobbat el se tudnék képzelni. Egy szó mint száz Mira Sabo újra zseniálisat alkotott, amit mindenkinek teljes szívemből ajánlok. Viszont ti tanuljatok az én hibámból és ha nekikezdtek, akkor aznapra ne tervezzetek semmi mást sem.

Erre a könyvre nincsenek szavak, egyszerűen fenomenális.

Nagyjából egy éve volt szerencsém megismerkedni Mira Sabo könyveivel, amik már első olvasásra is totálisan lenyűgöztek. Először a Birtoklás-trilógiát olvastam el tőle, ami Szófia szemein keresztül engedett bebocsájtást számomra a Tamássy család nem mindennapi életébe. Ezt követően viszont belevetettem magam ugyanebbe a történetbe Áron szemszögéből. Kicsit szkeptikus voltam olvasás előtt, hogy tud-e vajon az újat mondani nekem. Hát tudott, nem is akárhogyan. Na, de vesézzük ki szépen a Fehér gallér sorozat utolsó és egyben befejező kötetét, mert emellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Mira nem teketóriázott sokat a könyv felvezetésével, ugyanis egyből a mély vízbe dobott minket olvasókat, jelen esetbe egy Fidzsin lévő magán szigetre. Na, de várjunk egy kicsit. Mit keres itt az egész Tamássy család? De talán egy jobb kérdés, hogyha Magyarországon nyugtuk volt, akkor egy magán szigeten miért akarnak az életükre törni? Megússzák vajon ezt a támadást? Ki áll ezen vérengző csoport mögött és mi ezzel az egésszel a célja? Milyen nem várt titkokra derül így fény és ezeknek hosszú távon milyen hatása lesz a családi egységre?

Én ezen a ponton el is válok a konkrét események taglalásától, mert elég szpoileres lenne, viszont szeretném megosztani veletek az érzéseimet, mert azok aztán vannak szép számmal. Először is szuper izgatott voltam, amikor végre elkezdhettem a történetet, mert az első két rész annyira felcsigázta a fantáziámat, hogy szinte kínszenvedés volt várni erre. Este picit fáradt voltam, de mondom beleolvasok a könyvbe, aztán egyszer csak vége lett, reggel hétkor. Én meg pislogtam, mint hal a szatyorba, hogy ez mégis hogyan történhetett? Nem az, hogy nem tudtam letenni, egyszerűen fel se tűnt, hogy telnek az órák és peregnek az oldalak. Olyan szinten additív volt a történet, hogy ténylegesen képtelen voltam egy percre is elengedni. De hogy mi fogott meg benne ennyire? Először is a szuper kezdés, a folyamatos izgalmas helyzetek, a mögöttük álló megfejtésre váró rejtély, az egyének külön-külön és együttes sorsa, az emlékezetes és pikáns helyzetek végtelen kombinációja, és végül pedig a sablonosság teljes hiánya. Jó, nem mondom, hogy nem szeretem a sablonos történeteket, viszont néha jó belőlük kiszakadni és arra az esetre ennél jobbat el se tudnék képzelni. Egy szó mint száz Mira Sabo újra zseniálisat alkotott, amit mindenkinek teljes szívemből ajánlok. Viszont ti tanuljatok az én hibámból és ha nekikezdtek, akkor aznapra ne tervezzetek semmi mást sem.